Amikor Akarattyánál kifutott a vonat az alagútból egy pillanatra semmi más nem hallatszott, mint a kerekeinek ütemes kattogása, de még az is a szívdobbanásra hasonlított… Olyan varázslatos volt a látvány, a nagy kékség, hogy az utazóknak nemcsak a szava, még a lélegzete is elállt…
Nagy pillanat volt. Akkor nem is fogtam fel, hogy milyen nagy. Azt sem, hogy milyen szerencsés vagyok. Ötéves koromtól kezdve minden év legszebb időszakát tölthettem a Balaton mellett, a legszebb, legelegánsabb településen, Balatonfüreden. Annak köszönhettem a szerencsém, hogy a Papám, régen, nagyon régen, még 1908-ban a Füred melletti tündéri kis településen Balatonarácson megszületett.
Akkor már megvolt a Balaton partjának egyik legimpozánsabb sétánya, a Tagore sétány, bár akkor még nem így hívták, csak simán fasornak… az első fotós emlék ugyanis egész pontosan 1900-ból maradt fent – legalábbis a Fortepán tárházának tanúsága szerint…
Füred híres gyógyvize, a savanyúvíz is megvolt, csak a kútházat építették fölé a későbbi években. 1933-ban, mikor ez a kép készült már állt, Ferenc József forrásnak hívták. Ma is ugyanilyen, csak Kossuth Lajos forrás a neve…
Ki hitte volna, hogy gyógyhatását már több, mint 300 éve felismerték? Eszes emberek éltek Balatonfüreden (eszes volt a Papa is), nem hagyták csak úgy folydogálni a vizüket. Elvitték, elemeztették és 1719-ben már gyógyvízzé is nyilvánították… Óriási tett volt! Ennek köszönheti ismertségét, hírnevét, máig töretlen ívű felemelkedését a település.
Erről persze én akkoriban még mit sem tudtam. Nem is igazán értettem az egészet… Mert ugye, mentünk nyaralni a rokonokhoz a sok cuccal, velünk volt minden ami kellett és minden ami nem. Velünk a kosár, a bőrönd, a mozsár, meg a Dörmi maci na és persze Erzsike, az unokatesóm, elmaradhatatlanul.
Mikor a vonatablakából megcsodáltuk a Papa szülőfalujának vasútállomását (mellesleg az egyik leggusztusosabb vasúti váró a parton), már készülődhettünk is a leszálláshoz…
…a következő állomás már Balatonfüred volt.
Megérkeztünk.
Első utunk, úgy cuccostól a savanyúvízhez vitt. Itt a Papa akkurátusan megtöltötte a Pestről hozott nagy csattosüveget, ivott egy pohárral, ittunk mi is a vízből, ami egyáltalán nem volt savanyú, inkább frissítő, üdítő, főleg a hosszú vonatozás után…
Az alábbi kép rólunk készült a savanyúvíz forrásnál, 1960-ban egy kis Pajtás géppel. A szöszi, aki éppen iszik, Erzsike, aki nézi – na, az vagyok én!
Innentől hajrá! Miénk volt a füredi Balaton part. Megcsodáltunk mindent, amit csak lehet.
….és volt bőven csodálni való…
A Szívkórház remekmívű épülete, ahol oly sok ember nyerte vissza az egészségét, teljes, tartalmas életét… Remélhetőleg ez a szép ifjú asszony és a kisfia is, akikről a kép még 1933-ban készült, az Erzsébet szanatórium előtt – ami ma Balatonfüredi Szívkórház néven üzemel…
Futottunk le, a kikötőbe a Tagore sétányon át… El Tagore szobra előtt, el az árnyas fa előtt, amit ő ültetett még 1926-ban, mikor betegen jött Füredre, s gyógyultan távozott… Becsületünkre legyen mondva, azt tudtuk mindannyian, még a Papa is, hogy Tagore Nobel díjas hindu író, költő volt. Azt azonban már nem (mint az arra járók többsége), hogy a Nobel díját az indiai nép védelmében, a rossz hagyományok felszámolása ellen írt műveivel, munkásságával érdemelte ki. Különösen a gyermek házasságokat ítélte el, s azt a borzasztó hagyományt, hogy az elhunytak özvegyeit legyilkolják, hogy párjával együtt távozzon az élők sorából… Mindig megálltunk egy percre a szobra előtt…
m
A kikötőben aztán, bámészkodtunk…
Néztük, a tavat… Akkor, 1960-ban még láthattam gőzhajót is. Ismertem a Kelent és Helkát a Balaton két nagy gőzösét…
…utaztunk is egyiken, így harmonika szóval, dalolva – át Tihanyba…
A kikötő bójáin ücsörögve bámultuk a csodás Tihanyt az apátságot – és kiabáltunk…. Akkor még volt visszhang. Igen, az híres tihanyi visszhang… Hihetetlen volt, hogy a szavunk, visszacseng a fülünkbe… Hahó-halihó-lihó-hó-óóóó…
Később, 1964-ben vagy 65-ben hallgatott csak végleg el Tihany visszhangja, amikor beépítették a hegyoldalt…
…aztán fotózkodtunk… Úgy mint mások. Bóján ülve, szoborra mászva, hajó előtt állva… Kicsit fantáziátlanul, de hát az egyenruhák, egyen szövegek, egyen fotók korát éltük…. Még szerencse, hogy a a fiúk, lányok, gyerekek szépek, különlegesek voltak…
A partról visszafelé jövet utunk a kihagyhatatlan Kedves cukrászdába vezetett. Isteni főzött, gyümölcsös fagyit, habos sütit enni… Nem volt olcsó, de a Papa ezt az egyetlen luxust megengedte nekünk és magának is… Gyerekkorában nem tellett nekik erre sem. savanyúvízért járva, csak vágyakozva szívta magába a süti illatot…
A Kedves cukrászda – napjainkban…
Úgy tűnik valamit kifelejtettem? Dehogy! Szándékosan hagytam ki a Horváth-házat a híres füredi Anna bálok helyszínét, szándékosan nem szóltam az Anna bálok történetéről sem… Az egy következő poszt témája lesz majd…
Balatonfüred ma bálra készül…
Este tartják a 194. füredi Anna bált, új körülmények között, kiszélesített helyszínekkel…. Bálozók lesznek a Gyógytéren, a Tagore sétányon, a Blaha Lujza utcában is…
Sikerül-e így is megőrizni a bál arisztokratikus eleganciáját, méltóságát?
Holnapra elválik….
(fotók: saját, Fortepan, pinterest)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: